Miért nem született petíció, amikor az izraeli miniszterelnök Budapestre látogatott?

Nem lenne rossz közös pontot találni valahol az embertelenség ellenében, hiszen, ha mindig csak az egyik oldal szenvedését ismerjük el.

Ma a tradíció melletti kiállás az abszolút lázadás.
Ma lázadni annyit tesz, mint totális mértékben megfelelni a multinacionális cégek propagandájának és a nyugati világot az elmúlt 60 évben teljesen markában tartó kulturális diktatúrának. Nézem a hippit, a jogegyenlőségért küzdőt, a Pride-on felvonulót, a migránsok és hátrányos helyzetűek mellett bátran kiálló, felszegett állú aktivistát és nevetnem kell.
Ezek az emberek azt hiszik, hogy ők a régi értelemben vett, tényleges lázadók.
Egy gondolatuk és megnyilatkozásuk sincs, ami ne a fősodorhoz tartozna, amit egy-egy reklámkampányban ne sütött volna el a Coca-Cola vagy az Apple.
Nevetek, de egyúttal szomorú is ez. Ezekkel az emberekkel elhitették, hogy lázadni norma, a lázadás szükséges a becsontosodott szabályokkal szemben, miközben annyi eredetiséget hagytak meg nekik, ami egy átlagos, hollywoodi romkomban található.
A körúton belüli, sálas, ironikusan lepusztult kocsmákban az egyetlen elfogadható agendát fújó „értelmiségi” figurája annyira elkoptatott, hogy már-már leírni is modoros, ugyanakkor attól is röhejes, hogy igaz. Úgy fagytak bele saját manírjaikba, mint Johnny Depp Sparrow kapitány figurájába.
A '60-as és '70-es években, amikor az utolsó, elkeseredett ostromot indították, hogy tönkretegyék a világ természetes rendjét, legalább akadt némi megtermékenyítő erő a lázadásban. Szó se róla, ettől még ugyanolyan undorító volt, mint a mai, de jól tudjuk, hogy a szubjektív mérce nem minőségi mérce. Ami az ízlésünknek elviselhetetlen, az nem feltétlenül igénytelen.
Az akkori lázadás bizonyos aspektusai nem voltak teljesen elkoptatottak és eredetiség is volt bennük – ha másban nem, legalább a művészetükben.
De mégis mi maradt ebből mára? Átvert, lefolyó arcú, egykor nagy nemzedéknek hívott személyek, akik majdnem lettek valakik és az ő rajongói rétegük. Ahol minden elv és érv addig releváns, amíg felhasználható az éppen esedékes lázadás mellett.
Nézzünk szembe a tényekkel.
Egy vásárlási utalvány a hozzád legközelebb eső plázába. A korsó sör a kezedben, mikor az asztalodhoz ülsz a többiekkel, megváltani a világot.
A modern világ szétverte az értékeket, és az egyik legnagyobb hazugságával megalkotta őfelsége ellenzékét, a konformista minimumot, a lázadó aktivisták körét. Na most, amit nem értek, hogy aki igazán lázadni akar, hogy nem veszi észre az ellentmondást? Azt, hogy a Biblia bármelyik passzusában vagy Evola egy tetszőleges idézetében több lázadás rejlik, mint John Lennonban és az européer újbaloldal követeléseiben összesen?
Mi lehetne korunkban annál nagyobb lázadás, mintsem valaki a rendet keresse és a felbomlással szemben határozza meg önmagát? Ma a tradíció melletti kiállás az abszolút lázadás.